Igaz történetek


Sipos Botond

Sipos Botond egy másfél éves, kedves, feketeszemű kisfiú. Általában mosolyog. Mosolyog bárkire, aki odalép ágyához a Madarász utcai Gyermekkórház gyönyörűen felújított Intenzív Osztályán. Ebben az ágyban kezelik immár tizenhárom hónapja... Botikánál 2010 október 28-án, hat hónapos korában állapították meg a veleszületett májkapu-véna elzáródással járó fejlődési rendellenességet az intézmény orvosai. Az igen ritka, különleges - élettel alig összeegyeztethető - alapbetegsége mellett két hónappal később egy vírusos, majd bakteriális tüdőgyulladás okozott nagyon súlyos kórállapotot, sajnos akkor lélegeztető gépre, és hosszú ideig altatásba került. Sokáig csak vénásan lehetett táplálni is. Tizenegy hónappal, és számos kritikus helyzettel később, több szepsisből is kigyógyulva még mindig az intenzív osztály bentlakója, de életereje töretlen, és törékeny kis testében egy bajnok szívével nap mint nap küzd betegsége ellen az őt ápolókkal vállvetve.


Botond édesanyja:

Több mint egy éve,kisfiam, Sipos Botond májkapu-véna elzáródás miatt, pontosan 14 hónapja a Madarász utcai Gyermekkórház lakója. Boti folyamatosan vért hányt. Sokkolt a diagnózis,amit közöltek velem különösen azért, mert első gyermekemet már elvesztettem, balesetben. Válófélben levő, egyedülálló, minden percét gyermeke mellett tölteni szándékozó, vidéki anyukaként a helyzetem anyagilag is megrendült - gyakorlatilag az egész világom összeomlott, Nem értettem miért történik ez velünk?! Rengeteg olyan helyzetet éltem, éltünk át, amikor "rezgett a léc", de mindig maradt egy halvány reménysugár, amibe kapaszkodni lehetett. A Kórház lehetőséget nyújtott 24 órás bentlétemre, itt alvásomra is. A nővérek, orvosok, a kórház pszichológusai mindig mellettem álltak mind szakmailag, mind emberileg, lelki támogatással is. 2010. december 26-án, Botond lélegeztetőgépre került. februárban megműtötték, akkor azt hittem, nincs tovább! De a Kórház dolgozói sosem hagytak cserben! Számos kritikus helyzetet éltünk már át, ám napi küzdelmeinkben egy pillanatig sem engedték el a kezünket.. Mindenkitől együtt érző szeretet és támogatás árad felénk. Amikor nem láttam kiutat és fel akartam adni, mindig mellém szegődött valaki közülük, reményt mutatott, felkarolt, biztatott, hagyta, hogy a vállán kisírjam magam, erőt gyűjtsek a folytatáshoz.

Szerencsémre a Kórház "Gyermekkor Alapítványának" munkatársai sem hagytak magamra: az általuk képviselt szervezet anyagi és humánus segítsége révén tudok talpon maradni, és támogatni édes gyermekem küzdelmét az életért. Ezúton is hálás köszönet áldásos tevékenységükért!

Hálás köszönetem mindenkinek, aki segített, bátorított, mellettünk állt! Kisfiam szeretete és a körülöttem lévő csapat munkája megtanított, hogy: A reményt soha nem szabad feladni! Mi soha nem adjuk fel!

Sipos Béláné